Sok fájdalom és szívás van az életünkben.
Hányszor fordult elő az elmúlt 30 napban, hogy valami nem jött össze?
Hányszor fordult veled elő, hogy:
- azzal küzdöttél, hogy jobban kijöjj valakivel, aki közel áll hozzád?
- úgy érezted, magányos, elszigetelt vagy láthatatlan vagy?
- úgy érezted, tehetetlen, elveszett vagy, aki nem tudja mit kellene tennie?
- betegnek, letörtnek, energiátlannak, vagy egészségtelenek érzeted magad?
- aggódtál a munkád vagy a pénzügyeid miatt?
- bizonytalan voltál a jövődben?
- fizikailag megsérültél, ténylegesen beteg voltál?
Te mit csinálsz ilyenkor?
A legtöbben, hogy elkerüljék a fájdalmat, figyelemelterelést alkalmaznak. Figyelmüket másra irányítják, ahol úgy érezhetjük, hogy „biztonságban” lehetünk és elszigetelődünk a mindennapi élet fájdalmától.
Gyötrő múltbeli emlék, határidős feladat, tervek, melyeket soha meg nem valósítunk… Mindezt próbáljuk elfelejteni, helyette nyomkodjuk a telefont, eszünk, iszunk, olvasunk, filmet, sorozatot nézünk, játszunk és zenét hallgatunk arra használva, hogy egy másik világba meneküljünk, ahol nincs fájdalom, ahol minden jó és helyes. Amíg az adott tevékenységgel vagyunk elfoglalva, nem hagyjuk, hogy a világ valósága megzavarjon bennünket a maga problémáival.
Ne érts félre, alapvetően nincsen baj a figyelemeltereléssel. Mindannyiunknak szüksége van valamiféle figyelemelterelésre, hogy megtartsa bennünk a stabilitást és a lehetőséget, hogy kiegyensúlyozottabban és talán boldogabbak lehessünk, kiengedjük a gőzt (ahogy Szaffi-ban a Kormányzó úr fejéből a lévő leeresztő szeleppel).
Fontos, hogy tudatába légy a zavaró tényezőinknek, keresd az egyensúlyt?
Másképp fogalmazva, meg kell győződnünk arról, hogy mi választjuk le (néha) a zavaró tényezőinket, vagy a zavaró tényezők választanak el minket az élettől. Mi vagyunk azok, akik úgy döntünk, hogy a figyelemelterelést alkalmazunk, de nem dobjuk a gyeplőt a lovak közé.
A figyelemelterelés harapásméretű darabokban szabad tervezni és moderálni kell. Nem pedig egyben lenyelt a 300g Milkát. A kontrollt magunknál kell tartanunk, tudnunk kell.
Nagyon sokan vannak/vagyunk, akik elveszünk a figyelemelterelés tengerében, anélkül, hogy észrevennénk. Néha én is csinálom. Kezembe veszem a telefont, hogy megnézzem a naptáram/e-mailem, majd azon veszem észre magam, hogy a Facebookot, Instagrammot pörgetem, érdektelen híreket olvasok. Közben a család beszél hozzám. Tiszta agyhalál.
De már egyre jobban vagyok ám, ez csak napi 2-3 alkalommal történik meg.
Mindannyian úgy gondoljuk, hogy jól használjuk az időnket:
- Úgy gondoljuk, hogy többet és jobban dolgozunk (mint a munkatársaink), úgy gondoljuk, mindet beleadunk (tanulmányok bizonyítják, hogy a legtöbb ember naponta három órányi tényleges munkát végez, 1 a többi csak kukorékolás és maszatolás).
- Úgy gondoljuk, több időt töltünk a barátainkkal és szeretteinkkel, mint mások.
- Úgy gondoljuk, hogy jobban figyelünk a környezetünkre, hogy átgondoltabbak és intelligensek vagyunk, mint a többi ember.
De az igazság az, hogy tévedünk, mindannyian elég rosszak vagyunk ebben.
Sok szülőtől hallom, hogy a gyerek tekintetében nyomja a keményvonalas megközelítést, és megpróbálja teljesen távol tartani a gyerek életéből azokat az eszközöket, tevékenységeket, melyek lehetővé teszik a figyelemelterelést. Én ezt egy kicsit extrémnek tartom.
A figyelemelterelés célja az, hogy kikapcsoljon, segítsen legyőzni a stresszt.
Kell, szükség van rá, de csak tudatosan lehet engedni a figyelemelterelés irányát, mértékét. Szülőként meg kell tanulnunk, hogy nem lehet, nem kell (mindent) kívülről kontrollálni, hanem segítenie kell a gyereknek, hogy ő tanulja meg tartani a kontrollt.
Ha nem tanuljuk meg kontollálni, a figyelemelterelés olyan utakra visz (pálinkázgatás, játékfüggés, értelmetlen időtöltések), amit nem akarunk igazán, hülyeségekbe, halogatásokba torkollik, akadályozza a normális családi/ baráti életedet.
Ha tudod, hogy ez gáz, akkor a cél a megszüntetése. A megszüntetéséhez először meg kell ismerni magát a tevékenységet, a figyelemelterelés módját:
- Mikor csinálod?
- Hányszor és milyen hosszan?
- Mikor jutsz el odáig, hogy már tényleges bűntudatod van miatta?
- Miről maradsz le, mert ezt csinálod?
- Kikkel nem töltesz időt?
- Ők hogy viselik?
Az önismeret első szintje a RÁLÁTÁS. Annak az egyszerű megértése, hogy mikor hol van az elméd.
Tudatosnak kell lennie annak az útnak, amelyre az elméd vinni szeretne. Mielőtt nekikezdesz mindig meg kell kérdőjelezned, hogy miért arra mész, és hogy ezek az utak segítenek-e vagy hosszabb távon fájdalmat okoznak neked/másoknak.
Leélhetjük az életünket úgy, akár egy macska, csak a szükségleteinkre figyelve, semmi mással nem törődve, a körülményekre körülbelül egykedvűen. Vagy dolgozhatunk azon, hogy lássuk az összefüggést a cselekedeteink, érzéseink és a körülöttünk élők „reakciói” között. Ehhez önismeret kell.
Az önismeret az első szintje során az önmagunkra, cselekedeteinkre, gondolatainkra való rálátásra fókuszáltunk, lépjünk tovább egy magasabb szintre. Ez a szint az érzelmek világa.