Belső monológ terápiás boncolgatása
Van az a láthatatlan szemüveg, amit nem választunk, mégis viseljük, az önbizalom és önbecsülés hiányának szemüvege.
Ezen a lencsén át a világ nem ellenséges... csak épp veszélyesnek tűnik. Az emberek nem feltétlenül rosszindulatúak... csak biztos mást gondolnak rólam, mint amit mutatnak. És én? Hát… nem tudom, elég vagyok-e.
Az alacsony önbizalom és önbecsülés elbizonytalanít.
Már akkor is, ha ránéznek a cipőmre. Kételyt szül. Minden reakcióban, dicséretben, néma pillantásban:
„Ez most tényleg őszinte volt, vagy csak udvarias?”
Önmagam ellen fordít. A hibáim ki vannak emelve, a sikereim el vannak bagatellizálva (mintha egy belső troll kommentelné végig az életem).
Alacsony önbizalommal az ember másképp látja a világot.
Az egész élete egy vizsgahelyzet:
- Minden szituáció lehetőség a lebőgésre.
- Minden kapcsolat egy potenciális csalódás.
- Minden kihívás egy újabb próbatétel, ahol bizonyítani kell, hogy „nem vagyok egy csődtömeg”.
Minden ember bíra:
- Mindenki véleményt formál rólam (és valószínűleg negatívat).
- Ha kedvesek? Biztos csak szánnak, sajnálnak ezért nem a szemembe mondják.
- Ha kritikusak? „Na ugye, megmondtam, hogy nem vagyok elég.”
A kihívások? Túlélendő aknamezők:
- Inkább halogatok, minthogy kiderüljön: nem tudom megcsinálni.
- Vagy túlkompenzálok, túlteljesítek – nehogy valaki megkérdőjelezze a kompetenciámat.
(Spoiler: én vagyok az első, aki megkérdőjelezi.)
És én hogyan reagálok másokra?
-
Barátságokban alárendelem magam
- Csendesen vagyok jelen, inkább hallgatok, csak fogadjanak el.
- Nem kérek segítséget – nehogy „teher legyek”.
- Ha konfliktus alakulna? Inkább elkerülöm, lenyelem – aztán belül puffogok.
- Csendesen vagyok jelen, inkább hallgatok, csak fogadjanak el.
-
Párkapcsolatban önalávető vagyok
- A másik igényeit helyezem előtérbe, az enyémeket csak találgatják (soha nem beszélek róla).
- Ha kritika ér összetörök, ha dicséret jön nem hiszem el.
- És igen, egyszer-egyszer (amikor a feszültségem már túlcsordul) kifakadok, bunkó megjegyzéseim lehetnek (leginkább a féltékenység gyötör).
- Ha szeretnek? „Nem értem, miért…” Ha elhagynak? „Tudtam.”
- A másik igényeit helyezem előtérbe, az enyémeket csak találgatják (soha nem beszélek róla).
-
Munkában teljesítek
- De folyamatosan attól félek, hogy le fognak bukni: „csak szerencsém volt”.
- Nem merek előlépni, ötletelni, szólni – nehogy „hülyeséget mondjak”.
- A visszajelzésből csak a negatívat hallom ki. A pozitív? Háát... „Biztos csak udvarias volt.”
- De folyamatosan attól félek, hogy le fognak bukni: „csak szerencsém volt”.
De miért is?
Mert az önbizalom az a belső érzés, hogy képes vagyok, míg az önbecsülés segít látni, hogy akkor is értékes vagyok, ha épp nem vagyok tökéletes. Ha ezek hiányoznak, akkor a világ egy játszótérré válik, ahol
- mindig valaki más labdáját hajtjuk,
- én vagyok a béna, aki megbotlik rajta,
- és a végén még bocsánatot is kérek a gravitáció miatt.
De mit lehet tenni?
Először is észre érdemes venni, hogy egy torz szemüvegen át látod a világot. A torzítás nem benned van, hanem a megélt tapasztalatokban, hiedelmekben, tanult mintákban. Vizsgáljuk meg a mintákat.
Másodszor pedig kezdj el más szemmel nézni önmagadra.
Nem vagy kevés, sőt nem kell tökéletesnek lenned, hogy szerethető legyél. Nem baj, ha hibázol – attól még lehet benned hitelesség, erő és méltóság.
Végül pedig kapcsolódj.
A valódi önbecsülés építése sosem magányos munka. Kell hozzá tükör. Valaki, aki nem csak az eszedet érti meg, hanem a lelkedet is látja. Ahol nem kell bizonyítanod. Csak jelen lenned.
Az alacsony önértékelés olyan, mint mikor halkra van tekerve a belső hangod közben pedig ordít a világ.
Ideje feltekerni a hangerőt, erősíteni a szeretet teljes hangzásokat,
visszavenni a kritikus hangszínt.