A Navy SEAL kiképzés során vagy egy feladat, melyet „fullasztásnak” neveznek. A résztvevő két kezét (a háta mögött) és lábát összekötik és egy majdnem 3 méter (9 láb) mély medencébe dobják. Egyetlen feladat van: 5 percen keresztül életben maradni.
Te mit csinálnál egy ilyen helyzetben?
A kadétok, akik részt vesznek a kiképzésen edzettek, számtalan lehetetlen helyzettel találkoztak már. Mégis a résztvevők túlnyomó többsége elbukik ezen a próbán.
Az emberek többsége miután a vízbe dobták pánikba esik és kiabál, vagy keményen küzd, hogy a felszínen tartsa magát. A legtöbben harcolnak addig, amíg el nem fáradnak, a víz felszíne alá nem kerülnek, el nem veszítik az eszméletüket. Sajnos az évek során ez a próba volt, hogy halállal is végződött.
De egyesek csinálják. Akik megcsinálják úgy lehetnek sikeresek, hogy megértik és kiaknázzák a feladatból adódó ellentmondást.
A „fullasztás” első leckéje egy paradox: minél inkább küzd valaki, hogy a víz felett tartsa magát, annál valószínűbb, hogy elsüllyed.
Úgy, hogy a karod és a lábad meg van kötözve lehetetlen, hogy teljes 5 percig fent tartsd magad a felszínen. Még ennél is rosszabb a tudat, hogy a mozgásod korlátozott, erősebb küzdelmet követel meg a fennmaradás és a vízben való süllyedés is gyorsabb.
A „fullasztás” legyőzésére az egyetlen trükk az, ha elengeded magad, hagyod, hogy a tested lesüllyedjen a medence aljára. A legmélyebb pontot elérve egy nyugodt, erőteljes lökéssel visszarúgod magad egészen a felszínre ahol egy gyors lélegzettel hagyod, hogy előröl kezdődjön a süllyedés.
Furcsa módon ez a helyzet nem igényel fizikai felkészültséget, vagy kitartást. Még csak az sem követelmény, hogy tudj úszni. Éppen ellenkezőleg, azt követeli meg tőled, hogy NE ÚSSZ!
Ahelyett, hogy szembeszállnál a fizika törvényeivel, ami normális körülmények között megöl, át kell adnod magad nekik, és használni kell azt, hogy megmentsd a saját életedet.
A „fullasztás” második leckéje egy kicsit nyilvánvalóbb, de közben szintén egy paradoxon: az ember minél inkább pánikba esik, annál több oxigént éget, és annál valószínűbb, hogy eszméletét veszti és megfullad.
Beteg és paradox módon, az ember túlélési ösztöne önmaga ellen fordul. Minél intenzívebb a légzési vágy, annál kevésbé képes lélegezni, minél intenzívebb élni akarás, annál nagyobb az esély a halálra.
Ez a teszt több mint az egyén fizikumának a próbája. A „fullasztás” rendkívüli veszélyhelyzetekben teszteli a kadét érzelmi kontrollját.
Tudja-e uralni saját impulzusait? Nyugodt tud-e maradni a halál közelségében? Kockáztatja-e az életét valami magasabb érték vagy cél szolgálatában?
Mindezek a készségek sokkal fontosabbak, mint az, hogy a kadét tud-e úszni. Fontosabbak, mint a fizikai felkészültsége, vagy az ambíciója. Sokkal fontosabbak, minthogy mennyire „okos”, milyen iskolába járt, vagy hogy milyen szörnyen jó néz ki egy drága olasz öltönyben.
Az a tulajdonság – hogy az ember (mégha időlegyesen is, de) el tudja engedni a kontrollt, meg tud szabadulni a mindent irányítás kényszerétől – az egyik legfontosabb tényező, melyet az ember fejleszthet önmagában.
Magánemberként nem jellemző, hogy olyan helyzetbe kerüljünk, hogy kezünket, lábunkat összekötve vízbe dobnak bennünket. Már a szó fizikai értelmében nem jellemző. Átvitt értelemben viszont minden nap a mély vízben vagyunk.
Ez az életünk…